Az 1840-es évekig a vármegyei és az uradalmi felügyelet alá tartozó vízügyekkel vajmi keveset foglalkoztak Magyarországon, így az árvizekkel szemben védelmet nyújtó védőrendszerrel sem sokat törődtek. A gátépítési munkákat általában parasztokkal robotmunkában végeztették, és a földmunkálatokhoz szükséges megfelelő szakmai irányítás is hiányzott.

II. József uralkodása idején a bécsi, majd a pesti akadémián hiába képeztek egyre több vízügyekben jártas mérnököt, elegendő pénz híján elmaradtak a folyószabályozások és a létfontosságú gátépítések. A 19. század első felében egyre gyakoribbá váló magyarországi árvizek azonban rámutattak a vízrendezés kérdésének égető voltára. 

Az 1838-as nagy pesti árvíz szabályszerűen sokkolta a városlakókat. Noha a budai vár parancsnoka figyelmeztette a lakosokat, hogy a jelentős mennyiségű feltorlódott jég bármikor áttörheti a gátakat, az embereket derült égből villámcsapásként érte az árvíz. 

1838. március 13-án a pest-budai lakosok arra ébredtek, hogy a védőgátak átszakadtak és a Duna jelentős mértékben megnövekedett vize kilépett medréből. A vadul hömpölygő folyó elárasztotta az egész várost, melynek következtében több száz ház összeomlott. Pest-Budán őrületes pánik tört ki. 

Annak ellenére, hogy szinte azon nyomban megkezdődtek a mentési akciók, melyben az arisztokrácia tagjai közül is jónéhányan kivették részüket, számtalan ember lelte halálát a megállíthatatlan áradatban. Sokan egyszerűen belefulladtak vagy megfagytak a vízben, másokat pedig az omladozó házak romjai temettek maguk alá. 

A 19. században azonban nem csupán Pestnél pusztított emlékezetes árvíz. 1878-ban például Miskolcnál, egy esztendővel később pedig Szegednél okozott mérhetetlen károkat a medréből kilépő víztömeg.