A halaknak és egyéb vízi élőlényeknek nincs eszközük arra, hogy a villámcsapás hatásait kivédjék, így az emberhez hasonlóan a halak is áramütést szenvedhetnek. Ez azonban szerencsére ritkán fordul elő.

Az, hogy a halak mekkora eséllyel szenvednek élőhelyükön áramütést, számos tényezőtől függ. Az egyik ezek közül, hogy természetes vagy mesterséges közegben laknak-e, hiszen a mesterséges medencék fala gyakran fémtartalmú, ami az elektromos áram jó vezetőjeként megnöveli a halak áramütésének kockázatát.

Fontos továbbá, hogy milyen vízben él a hal. A víz fajlagos vezetőképessége összefüggésben áll a benne lévő oldott anyagok koncentrációjával: minél nagyobb az oldott anyag mennyisége, annál jobb vezető a víz. A desztillált víz vezetőképessége a leggyengébb, ezt követi a lágy víz, a kemény víz, a legjobb vezetőképesség pedig a tengervizet jellemzi. Minél magasabb a víz hőmérséklete, annál jobb vezető.

Érdekes tény, hogy a halak szempontjából nem feltétlenül a jó vezetőképességű víz a veszélyesebb. Nagy ellenállású, lágy vízben a hal teste – mint a környezeténél jobb fajlagos vezetőképességű, kis ellenállású anyag – könnyen az áram útvonalává válhat; míg jó vezetőképességű vízben – ahol a hal teste a környezeténél nagyobb ellenállást képvisel – gyakori, hogy az áram „körülfolyja” a halat, és nem okoz sérülést.

Tengerben, óceánban, azaz jó vezetőképességű vizekben a villámcsapás energiája a víz felszínén terjed, érdemi mélységbe nem hatol. Így a becsapódás közelében fürdőző embert és a felszínen úszó halakat megütheti az áram, a mélyebb rétegek viszont biztonságot jelentenek a vízi élőlények (és búvárok) számára.